4. fejezet: Az igazság
Draco miután kilépett a kandallóból, nem ismert rá, az egykor oly’ gyönyörű, és kényesen tiszta szalonra, hiába volt sötét. Mintha már évtizedek óta nem járt volna itt egy árva teremtett lélek sem. Mindent vastag por borított. Az egykori gyönyörű perzsaszőnyegen hatalmas sötétszínű foltok voltak felfedezhetők. Talán vér. Draco félve nézett alaposabban körbe. Már így is olyan érzések vették uralmukba, melyeket még soha nem tapasztalt. A bárszekrényhez érve megbotlott valamiben. Vagy inkább valakiben. Lenézett a lába elé, és majd’ elájult a látványtól. Egy emberi hulla volt. Már jó ideje ott fekhetett, a legyek és férgek rég birtokukba vették. A fiú hátrálni kezdett. Soha nem látott még ilyet, halálra volt rémülve. Ahogy hátrált, elesett. Újabb hulla. Ez már ismerősebb volt neki a hosszú, szőke hajszálak miatt.

- Léna! Úristen! Mit tettek veletek?- Draco sírva fakadt. Léna holtteste hasát ölelte, mely vékony alkatához képest igencsak kitüremkedett. – Te terhes voltál?! – kiáltott fel ismét a szőkeség. – Ki tehette ezt veletek? Ki?- nem bírta tovább. Friss levegőre volt szüksége. Nagy nehezen meg is találta a kertbe vezető folyosót. Lerohant a nagy tóhoz. Ahogy elérte, bele akarta magát vetni, de ismét megtorpant. A víz felszínén még egy emberi alak lebegett. Ennek is szőke üstöke volt. Tizenöt- tizenhat éves fiú lehetett.
- Daniel..- a fiú hangja megremegett az indulattól. – Ezek szerint még három holttestet fogok találni. – mondta leginkább magának elfúló hangon. – De miért? Miért pont őket? Merlinre, csak Seilat ne kelljen így látnom. Úgy döntött, visszamegy a kúriába, és megkeresi a többi hullát. Már ha van még. Reménykedett, hogy nem talál többet. Lassan végigjárta az összes szobát, beleértve a titkos szobákat is, melyekre még kiskorából emlékezett.

Mire mindent végigjárt, hajnalodni kezdett. Elhatározta, lemegy a közeli faluba, és kérdezősködik egy kicsit. Tudta, hogy otthon keresni fogják majd, de nem érdekelte. Majd Dobby kimenti valahogy. Ha meg nem, nagy büntetésre számíthat. De most még ez sem érdekelte.
Erdély ezen részén a muglik és varázslók békében éltek egymás mellett, mindenki tudta ki melyik embercsoportot képviseli. Meg sem lepődtek a fekete taláros kisfiú láttán. Talán csak azért, mert idegen volt köztük. Nem egy idősebb néni odament hozzá, megkérdezni, mi járatban. Draco akitől csak tudta, megkérdezte, mi történt a Henderson- birtokon. Erre a kérdésre senki nem válaszolt, csak lehajtották fejüket, és annyit mondtak a kis idegennek, hogy ne akarja ő azt tudni. De Draco igenis tudni akarta. Végső elkeseredésében elindult, ki a faluból, abban reménykedve, talán nincs messze a szomszéd falu. – Hátha ott tud valaki valamit, és el is mondja. – gondolta magában.

Mielőtt kiléphetett volna a falu kapuján, a karjára egy erős kéz fonódott, és berántotta a bokrok mögé. Ijedtségében mozdulni sem tudott, pedig egy nagy pocsolyában landolt. Egy tompa fényű, mélykék szempár nézett vele farkasszemet. Párat pislognia kellett, hogy kitisztuljon a kép előtte, de nem nagyon hitt a szemének. Marcus állt vele szemben.
- Minek jöttél ide?
- Marcus!
- Sss! Ne kiabálj, még meghallja valaki.
- Mért baj az?
- Nézd, Draco. Nem tudom, minek jöttél ide, de jobb, ha most azonnal távozol.
- De hát miért? Én csak Seilát meg titeket akartalak meglátogatni, de - hangja elcsuklott, szája kiszáradt. Köhögnie kellett párat, hogy hangja visszatérjen. – de, szóval, mikor megérkeztem a kandallótokba, hát hogy is mondjam, brutális látvány fogadott. Megtaláltam Léna holttestét, a másik talán a férjéé lehetett. És kint a tóban pedig Daniel ’úszkált’. Ezek után átnéztem az egész házat, de senki mást nem találtam. – miközben beszélt, arca teljesen rezzenéstelen maradt. – ezért jöttem le a faluba, hátha tud valaki valamit rólatok. – Miután befejezte mondandóját, fürkészni kezdte Marcus arcát. Hiába, semmit nem tudott leolvasni róla, csak szemei árulkodtak a belül dúló viharról. Többször is szólásra nyitotta száját, de végül nem szólt. Hosszú percekig csönd honolt köztük. Draco nem tudta mit mondhatna. Marcus pedig nem tudott megszólalni, lassan már könnyeivel küszködött, de erősnek akart látszani.

- Az apádék voltak. – Marcus nem bírta tovább. Zokogásban tört ki, Draco pedig teljesen, őszintén meg volt döbbenve. Hirtelen új érzés kerítette hatalmába, a gyűlölet. Mélységes gyűlöletet érzett apja iránt, aki miatt olyan sokat szenvedett anyja, és ő maga is. És most még más családját is tönkretette. Ezt sosem fogja neki megbocsátani.
- Seila és apátok hol van?- kérdezte végül. Marcus kezdett végre megnyugodni. Karon fogta Dracot, és az erdő sűrűje felé kezdte vezetni. Több órát gyalogoltak, már dél körül járhatott az idő, mikor végre megpillantottak egy kunyhót. Marcus szélesen elmosolyodott.
- Megérkeztünk. – mondta tömören, és elindult a kunyhó ajtaja felé. Draco kicsit bizonytalanul, de követte. Marcus, mivel már pár éve a boszitanodába járt, ahogy ők hívták, elővette pálcáját, és kinyitotta előttük az ajtót. A kunyhó belülről sokkal tágasabb volt, mint azt ránézésre bárki sejthette volna. Valószínűleg tértágító bűbájjal varázsolták el. Isteni illat lengte be a házikót.
- Éhes vagy? Vagy kérsz valamit inni?
- Nem kösz. Vagyis, hát nem reggeliztem.
- Áh, várj egy percet. Addig helyezd magad kényelembe. – azzal Marcus eltűnt az egyik szépen megmunkált ajtó mögött. A kis szőkeség addig alaposan körbenézett a szobában. Teljesen átlagos varázslóháznak tűnt, antik faragott bútorok. Egyszer csak beszélgetésre lett figyelmes. Egy női hang társult Marcuséhoz. Draco odalopózott az ajtóhoz, és hallgatózni kezdett.

- Nem, Orla néném! Ő nem olyan, mint az apja. Ha láttad volna a szemét, amikor elmondtam neki, az apja műve, hogy árva vagyok, nem kételkednél.
- Möglehöt, édös fiám. De én nöm bízok egy Málfojbán söm.
- Orla, higgye el, kérem, Draco nem rossz.
- Jólván – jólván, elhiszöm. De nöm fogok bönne bízni soha.
- Ahogy jónak látja, néném. Én most kimegyek, viszek neki enni. Nagyon megrázhatta a kúriában tett látogatása. Na meg, amúgy is, el kell neki mondanom, mit tett a drágalátos apukája.
- Mönj csak, fiám, mönj csak. Aztán a kicsi Seiláról egy szót söm.
- Orla, Draco miatta van itt, nem fogom előle elhallgatni.
- Te tudod fiám, de a rejakcijója már a te felölősségöd.
- Jól van, tudom. – ez volt az utolsó, amit Draco még hallott, mert gyorsan az egyik fotelba vetette magát.

- Na, látom, tetszik a házikó. Orla nénémé.
- Ki az az Orla nénéd?
- Ne csinálj úgy, mintha nem hallgatóztál volna. – öltött nyelvet Marcus Dracora, és letett az asztalra egy tálcát, tele apró süteményekkel, és két bögre forrókakaóval.
- Honnan tudod? – kérdezte meghökkenve a kis szőkeség.
- Nem fontos. Inkább kérdezz, mert látom, majd szétvet a kíváncsiság.
- Hát, igazából mindent szeretnék tudni, ami Seila utolsó levele óta történt.
- Mit írt az utolsóban?
- Tessék, olvasd el. – egy szép, színes lapot nyújtott Marcus felé, aki kíváncsian elvette azt, és gyorsan átfutotta.

- Nos, igen. Még aznap estefelé az apád látogatást tett nálunk. Danielel sikerült egy részét lefülelnünk a beszélgetésnek. Valami olyasmi volt, hogy a ti Nagy Uratok segítséget akart kérni a vámpíroktól. De apám, szóval nem nagyon akart belemenni. Tudod, a vámpírokról sok tévhit létezik. A legtöbbjükben persze van igazság, de nem szabad mindnek hinni. Például, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük. Na ez így nem teljesen igaz.
- Tudom, nekem is vannak vámpír felmenőim. Szúrta közbe Draco türelmetlenül.
- Áh, remek. Akkor nem is magyarázom tovább. Szóval apám is vámpír. Legalábbis annak született, de megtagadta a vérivást, és nagyapánk kitagadta. És ahhoz, hogy apám segíteni tudjon a te apádnak, el kellett volna mennie nagyapánkhoz. Hosszasan gondolkodott is rajta, vagyis eldöntötte öt perc alatt, hogy megteszi. De nem azért, hogy segítsen, nem! Seilát akarta menteni. Ugyanis Seila volt az egyetlen, akiben megvoltak a vámpír gének és hajlamok. Léna, Daniel, és én, anyánk véla vérvonalát örököltük, velünk nem mentek volna semmire. Seila viszont fegyver lett volna a kezükbe. Tehát, mint mondtam, apám elhatározta, hogy elmegy nagyapánkhoz, kiállja a bocsánatkérés próbáját, és Seilát a kegyeikbe ajánlja. Még aznap este elindultak. Seila nem írhatott neked több levelet, nehogy bármilyen információ kikerüljön. Azzal a halálát írta volna meg.

- Ez, hogy is mondjam, különös. De miért múlt időben beszélsz róluk?
- Mert nem tudom, élnek-e még. Vagyis apám biztos halott már. De Seiláról nem tudok semmit.
- És mi történt a kúriában? – Marcus arca megfeszült, elkomorodott. Hangja már egyáltalán nem hasonlított az eddigi lágy, gyerekhangra. Mikor megszólalt, hangja vészjósló volt, és vagy két oktávval mélyebb:
- Egy este, két éve csuklyások törtek be hozzánk. Léna és Phillip volt csak bent. Én és Daniel kint voltunk a tónál. Az egészből csak annyit hallottunk, hogy Léna felsikít. Azt hittük, megindult a szülés. De nem. Mielőtt elindulhattunk volna be a házba, három csuklyás jött ki a kertbe. Daneilel elkezdtünk az erdő felé rohanni. Én gyorsabb voltam. Daniel elbotlott. Mire visszafordultam volna, kötöző bűbájt mondtak rá, és bedobták a tóba. Én az ijedtségtől eszeveszetten rohantam tovább. Nem értek utol. Valahol az egyik vérfarkas fészekben találtam menedéket. Másnap reggel viszont már egy meleg ágyban ébredtem, itt Orla nénémnél. Orla egy ősboszorkány. Elmondtam neki, mi történt. Egy hét múlva elmentünk megnézni a házat. Én sokkot kaptam, így nem emlékszem semmire. Csak azt tudom, hogy azóta te voltál az első élő abban a házban.
- És ezt Seila felkutatása miatt tették?
- Igen.
- És Seiláról mennyit tudsz? – egyre jobban aggódott, hogy baja esett kis barátnőjének. De valami miatt nem tudott kétségbe esni. Legbelül érezte, ő nem jutott olyan sorsa, mint testvérei.
- Nem sokat. Annyit, hogy most Románia elit varázsló-, és vámpír képzőjébe jár. Legalábbis elvileg. Ha tényleg róla szólnak a tini lapok eldugott kis cikkei, akkor egy igazi kis gyilkológép lett belőle.
- Gyilkológép? – Kérdezte a meglepett szőkeség.
- Igen, méghozzá a legjobb a sulijában. Gondolj bele, még csak tizenegy éves, és már most rettegnek tőle. Belevaló kiscsaj lett belőle. – tette hozzá kacsintva Marcus. – De mond csak, Drcao. Apád tud róla, hogy itt vagy? Nem mintha zavarnál bárkit is, de már lassan vacsoraidő lesz.
- Úristen. Van itt hopp-por? Azonnal indulnom kell. Te jó ég, mit kapok ezért. Marcus, nagyon köszönök mindent. Szerintem majd küldök baglyot, vagy valahogy felveszem veled a kapcsolatot.
- Fölöslegös, gyermököm. Marcusnak már nincs sok hátra. Egy- két hónap, és távozik közüllünk. – lépett be a szobába egy vénséges-vén töpörödött nénike. – a hopp-port pödig itt találod. Siess. Apád még nöm jött rá, hogy nöm vagy otthon. Az égiek óvjanak mög tégöd.
- Köszönöm. – mondta megilletődve Draco. A meglepetéstől nem nagyon tudott mit mondani, ezért inkább csak kezet rázott Marcussal, és belépett a kandallóba. – Malfoy-kúria, D-szoba. – azzal eltűnt Orla és Marcus szeme elől.