1.fejezet: A megismerkedés

Sötét, viharos éjszaka volt. Az erdő még félelmetesebb külsőbe burkolózott, mint amúgy. A hegy tetején magasodó kúria ablakain kiszűrődő fény jelentette az egyetlen fényforrást messze, s távol. A szalon hatalmasa ablaka előtt egy korosodó férfi állt, szivarral a kezében. A völgyben lévő feketén csillogó tavat nézte elmélázva. Egy gyönyörű fiatal lány lépett be a szobába bögrével a kezében. Hófehér bőre, ezüst haja, jéghideg kék szemei voltak. Sötét vörös talárt viselt, mely kiemelte tökéletes alakját. Egész megjelenése vonzotta a tekinteteket, akár egy véla. A férfi meg sem fordult, tudta jól, hogy ki jött be.
-Mond, Léna mit szeretnél?
-Apám, mikor mondod már el a kicsi Seilának?- fakadt ki Léna.
-Majd, ha itt lesz az ideje, mindenről tudomást fog szerezni. Ne aggódj miatta, kedves lányom.

-Már, hogy ne aggódnék? Egész nap a szobájában ül, és egyre csak rajzolgat! Nem szól egy szót sem senkihez! Alig eszik! ÉS MÉG NE AGGÓDJAK??- a végén már üvöltött az idegességtől és félelemtől. Majd megpróbált megnyugodni.- Apám! Ez így nem állapot. Bele fog halni, én, pedig bele fogok bolondulni.
-Lányom, figyelj. Tudod nagyon jól, hogy Te, az öcséid, és a kicsi Seila jelenti nekem a mindent. És anyátokat is nagyon szerettem. – szomorodott el a férfi. – De inkább örüljünk, hogy a muglik végre beletörődtek a ténybe, és elfogadják a magunkfajtákat.
-Tudom… De Seila…
-Cssss! Inkább nézd meg, hogy most mit csinál, rendben?
-Igenis, apám. –hangzott a kicsit sem lelkes válasz. A férfi, pedig tovább nézte a fekete tavat. Tudta, érezte, hogy lánya aggódása nem alaptalan, de egyelőre nem akart beleavatkozni. Seila még túl fiatal, és akaratos volt ahhoz, hogy elfogadja a tényt, szeretett édesanyja nincs többé. Ezért is mondták neki inkább azt, anyjuk Írországba ment, a rokonokhoz. „De hamarosan visszatér” bizonygatták mindig, mikor a kicsi kérdezősködött.

Léna eközben felment az emeletre, benézett az öcséihez, és boldogan megállapította, hogy legalább velük nincs gond, úgy alszanak, mint a kisangyalok. A két fiú szintén ezüstös hajjal, és jéghideg szemekkel voltak megáldva, noha rengeteg voltak napon, bőrük nekik is hófehér volt. „Anyánkra hasonlítanak ők is, akárcsak én magam is. Bezzeg a kis Seila…”. Ezen gondolatok kíséretében becsukta maga mögött a fiúk szobájának ajtaját, és elindult a folyosó vége felé, melyen festmények és fali kárpitok helyezkedtek el. Nagyrészük most békésen szunyókált, de akadt köztük, aki érdeklődve nézte Lénát. Többen még köszöntek is a lánynak. Mire a folyosó végére ért, elfogta a szorongás. Megállt az utolsó ajtó előtt, és tanácstalanul nézte azt. Nem tudta eldönteni, jó ötlet-e bemenni. Végül mégis inkább bekopogott. Ahogy sejtette, nem érkezett válasz, benyitott. A szoba maga egyszerű volt a ház többi részéhez képest. Egy ágy, egy szekrény, egy asztalka, és egy könyvespolc volt benne az összes berendezési tárgy. Az asztalka mellet egy 4-5 éves forma kislány üldögélt, mélyen belemerülve a rajzolásba. Ölében egy fekete kiscica pihent. Fel sem nézett az érkezőre. Hosszú, sötétbarna haja eltakarta szép arcát. Egy fekete tavat rajzolt, amely épp a Holdat ette jóízűen.

-Szia Seila! Mit rajzolsz? –próbált kíváncsiságot és nyugalmat erőltetni hangjába Léna. Arra számított, hogy a kislány nem fog válaszolni. Rettentően meg is ijedt, mikor az ráemelte hatalmas sötét szemeit, és megszólalt:
-Le lac noir mange la Lune. – mondta kifejezéstelen hangon Seila, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-És mond csak, miért eszi meg a fekete tó a Holdat?- mostmár meg sem próbálta elrejteni izgatottságát, és félelmét. Seila még mindig a szemébe nézett, felemelte kezét és az ablakra mutatott. Majd visszatért rajzához. Léna odament hát, és kinézett a hatalmas üvegtáblán. Felnézett a Holdra, és megdöbbenve látta, hogy a vihar ellenére egyetlen felhő sem takarja el. Majd pedig lenézett a fekete tóra, és újra csak csodálkozni tudott. A tó felszíne ugyanis meg sem mozdult, még csak nem is fodrozódott. Elnyelte az összes esőcseppet, és még valamit: a Hold tükörképét. Mostmár tényleg nem értett semmit. Újra odafordult húgához.
-Seila, te ezt honnan tudtad? Egész nap ott ülsz, meg sem mozdulsz…- de a kicsi csak rázta szép kis fejét.

***

Évekkel később egy verőfényes napon a híres Henderson család birtokán hatalmas mulatozó tömeg gyűlt össze. Léna, az özvegy Luis legnagyobb gyermeke esküvőjét ülték. A környező falvak összes varázslója és muglia ott volt. Még jó pár külföldi varázsló család is megtisztelte az ifjú párt jelenlétével. Többek között az Írországban nagy hírű Lowin, Quaid, és Meaney nemzeték legújabb hajtása, valamint a magyar Sólyom, Kovács, és Urbanics, és végül az angol Malfoy család is. Luis sorra megköszönte mindenkinek, hogy elfáradt ide, Erdély ezen legeldugottabb pontjára. Legutolsóként a Malfoy házaspárhoz, és azok egyszem fiához ment köszönetet nyilvánítani.

-Lucius! Drága barátom. Üdvözöllek! Már vagy 10 éve nem beszéltünk. Mi újság odahaza?
-Enyém a megtiszteltetés, Luis, hogy elhívtál minket. De sajnos nem szolgálhatok jó hírekkel. 8 éve történt talán, hogy egy alávaló kis korcs meggyengítette a Nagyurat. Nevezetesen valami Harry Potter. Azóta bujdosásra kényszerültünk.
-Ó! Nagyon sajnálom. Remélem hamarosan jobbra fordul sorsotok. Nocsak?! Ez a te fiad?
-I-igen. Draco Malfoy.
-Tiszta apja, ugye kedves Narcissa?- szólította meg az asszonyt, aki eddig elmélázva nézett a tó túlpartjára.
-Hogy? Ja, igen. Igazi kis Malfoy. –húzta ki magát büszkén a fiatal anya.
-Hány éves is?
-9 múlt februárban.

-Anyám! Unatkozom.- szólt közbe az említett.
-Draco! Ez udvariatlanság volt. Kérj bocsánatot!
-Ugyan, hagyd csak. Megértem. Az én kicsi Seilám is mindig unatkozik a felnőttek közt. Draco, nem akarsz megismerkedni vele? Vagy esetleg a fiaimmal?
-De!!- kiáltott fel vidáman a kis szőkeség. Szép szürke szemeiben öröm csillant.
-Draco! Fogd vissza magad. Nem otthon vagy!- dorgálta meg hűvösen apja.
-Bocsáss meg, apám!- horgasztotta le fejét a kisfiú.
-Ugyan, Lucius. Hisz’ még gyermek. Nem várhatod el tőle, hogy felnőttként viselkedjen. Na gyere, kishaver.- azzal elvezette. Negyed óra keresgélés után meg is találták Luis két fiát.
-Na, Draco, ők itt a fiaim. Marcus, és Daniel. Fiúk, őt itt Draco Malfoy. Igen, az a Malfoy, Marcus. Menjetek, játszatok. De aztán ésszel ám.- utolsó szavait már meg sem hallották.

-Hé’! Draco! Kíváncsi vagy az őrült húgunkra? Már 4 éve nem szól egy árva szót se, egyetlen mondaton kívül.
-De azt is franciául mondja.- vette át a szót Daniel, és miközben kimondta a ’franciául’ szót, megborzongott.
-És csak olyankor, ha nagy vihar van. Lénán kívül senki nem tudja mit jelent az a mondat. Borzasztó. Ha anya még élne, tuti, hogy beleőrült volna.
-Dehogyis! Te tiszta hülye vagy. Ha anya élne, normális lenne. Emlékezz már vissza, arra, amikor anya meghalt. Azóta nem beszél.- lett egyre dühösebb a nagyobbik fivér. Draco értetlenül, és meglepődve nézte őket, majd gúnyos mosolyra húzta száját.
-Nem akarjátok inkább megmutatni nekem? Kíváncsi vagyok rá.- és még szélesebben mosolygott.

-De. Menjünk. A tó túloldalán van az ostoba macskájával.
-Fogadni merek, hogy rajzol.- nevette el magát Marcus.
-Ez nem kérdés, drága öcsém.- öltött rá nyelvet bátyja. Draco csendesen vigyorogva ballagott mellettük. Lassan haladtak, és közben azon törték fejüket, hogy hogyan kéne szóra bírni Seilát.
-Vegyük el tőle a rajzát.- mondta Daniel.
-Ne! Inkább dobjuk be a vízbe.- tiltakozott öccse.
-És mit szólnátok ahhoz, ha a macskáját dobnánk a vízbe? És nem engednénk ki a partra.- szólt gonoszan, már-már ördögi hangon az ifjú Malfoy.
-Szuper! Darling nélkül úgyse tud meglenni. Mindenhova magával cipeli, az a szőrcsomó meg persze tűri. De jó ötleteid vannak neked, Draco.- azzal rohantak is a Seilához és macskájához.

-Nicsak, Seila! Ki gondolta volna, hogy itt leszel a nővéred esküvője alatt.
-És milyen meglepő, hogy most is csak rajzolgatsz. Mutasd csak. –tépte ki kezéből bátyja a pergament. – Nem is rossz.- szólt elismeréssel a hangjában.- De ezt most elkobzom.- a lány a papír után kapott, de ezzel csak azt érte el, hogy elszakadt.- Hoppá. Hát ez elszakadt. Na nem baj.
-Darling, gyere ide. Cicc-cicc! Gyere már ide te rusnya dög.- hívogatta Marcus a cicát.
-Ne reménykedj, nem fog odamenni. Ezt figyeld.- mondta Draco- Invito macska!- mormolta halkan. A cica a két fivér meglepetésére odaszaladt az ifjú Malfoyhoz, az, pedig felkapta és a tó felé vette az irányt. Másik kettő, pedig követte. Seila rosszat sejtett, ezért felpattant, és halkan dünnyögte: -Ha megteszed, mész utána, te görény.- a három fiú után eredt. Futva érte csak őket utol. Balsejtelme beigazolódott. Darlingot abban a pillanatban lendítette két bátyja. Seila felsikkantott, és utána ugrott, jól lefröcskölve a három meglepett merénylőt. Darling jajveszékelve nyávogott, kis gazdája, pedig elkeseredetten úszott utána.

A fiúk a partról lélegzet visszafojtva figyelték az eseményeket, a fivérek, pedig megrökönyödve hallgattak, hogy húguk, hogyan kiabál elkeseredve cicája után. Az utolsó pillanatban Seila sikeresen megfogta macskája nyakán a bőrt, és minden ízben remegve kiúszott a partra.
-Ezt még nagyon megkeserülitek.- mondta nyugodt, vontatott hangon, mégis szemében a gyűlölet, és undor szikrái pattogtak. Ebben a pillanatban ölni tudott volna, de annál nagyobb volt a szeretet szívében két bátyja iránt, akik látva szemeit, rémülten rohantak el. Draco, viszont meg sem tudott moccanni. –Malfoy- sziszegte Seila. – Hogy akarsz meghalni?
-Nem mered. Nem is tudod megtenni.- vált holtsápadtra az amúgy is márvány fehér fiú.
-Ó, dehogynem. Ne becsülj alá, csak, mert nincs még pálcám, és nem járok még iskolába. A falubeli vén boszorkányok sok dolgot megtanítottak nekem.
-Nem mered, tudom, hogy nem mered.- dünnyögte tovább.

-Igazad van, nem teszem meg. De nem azért, mert nem tudom. Jól jegyezd meg Malfoy, ne kezdj velem.
-Hon- honnan tudod a nevem? Csak úgy mellesleg..
-A tó megmondta.
-A tó? Hogy?
-Nem mindegy? Különben meg tartozol nekem.
-Én? Mivel?- a kis Draco nem értette, mire céloz Seila, de az nem válaszolt. Kicsit elgondolkodott, és rájött, hogy Draling miatt illene bocsánatot kérnie. – Ha a macskád miatt vársz bocsánatkérést, várhatsz életed végéig. Egy csöppet sem bántam meg.
-Biztos? – a lány körül izzani kezdett a levegő. Szemében a harag lángjai csaptak fel, és vészjóslóan csillogni kezdtek. Draco komolyan kezdett félni.
-Na jó. Bocsi!
-Hogy mondtad? Nem hallottam rendesen.
-Kérlek, bocsáss meg.- mondta elvörösödve a fiú. Seila szemében kialudta a tűz, és helyét kedvesség, és barátságos, földöntúli fény vette át.
-Semmi baj. Vagyis.. öö.. én is bocsánatkéréssel tartozom. Nem akartalak ennyire megijeszteni. Szóval, te se haragudj, jó?
-Ezek után mostmár szerintem lehetnénk.. hmm.. Barátok is, nem?
-De.- mondta megilletődve Seila, és megfogta Draco kezét.

Távolabbról futás zaja hallatszott. A násznép, élükön a két gyerek szüleivel rohant feléjük. Luis odarohant lányához, sugárzott az öröm az arcáról. Felkapta lányát és elkezdett vele forogni, miközben örömkönnyek hullottak szeméből. Lucius és Narcissa pedig Dracohoz siettek, hogy megnézzék, lett-e valami komolyabb baja, ám annak arca inkább örömöt sugárzott, mint fájdalmat, vagy ijedtséget.
-Draco, minden rendben? A fiúk azt mondták, hogy a kicsi Seila meg akart ölni.- fordult anyja fiához.
-Nem, anyám, minden rendben van. Csak összebarátkoztunk. Nem történt semmi. Semmi bajom sincs.

Eközben Luis el sem akarta engedni Seilát. Nagyon örült neki, hogy kislánya újra megszólalt, és végre nem csak azt a buta mondatot hajtogatja.
-Kicsim! Nem hiszem el! Hát, ez hogy történt? Nem tudom elhinni!- mondta apja.
-Nyugi, apám. Tegyél le, légy szíves. És inkább Draconak köszönd.

A nap további részében a két gyerek együtt játszott, viháncolt, és élvezte, hogy végre barátra lelt. Seila fivérei, pedig bűnbánóan nézték őket szobájuk ablakából. Léna, és férje szintén nem tudott betelni a látvánnyal, és a tudattal, visszakapták a kicsi Seilát. A Malfoy házaspár is örült fiúk új kis barátjának –bár leginkább csak Narcissa látszott boldognak. A nap végére Seila és Draco igencsak elfáradt. Szülői engedélyre felmentek hát a lány szobájába, ahol két megvetett ágy várta őket. Fürdős után –amit szintén együtt végeztek- bemásztak ágyaikba, és hamar az álmok világába repültek.


Pár nap múlva a Malfoy család indulni készült. A két gyerek nehezen váltak el egymástól, de tudták, még látják egymást.
-Hamarosan találkozunk.- mondta a szomorú Draco.
-Tudom.
-Hiányozni fogsz.
-Te is nekem.
-Draco siess!- hallatszott kintről az utasítás.
-Megyek.
-Hát akkor, viszlát! Ég veled!
-Ég veled!- és kilépett a kúria kapuján a szőke kisfiú. Seila már nem láthatta, ahogy egy könnycseppet töröl ki szeméből, de érezte, hogy az ő arcán is végigfolyik néhány. Tudta, fölösleges a szomorkodás, megígérték egymásnak, hogy majd gyakran váltanak baglyot, de az más lesz már. Minden más lesz.