2. fejezet: Az út kezdete

Draco számára tényleg sokat változtak a dolgok. Már nem tudta lefoglalni magát olyan könnyen. A békák felrobbantása, és csigák boncolása (ami egyébként kedvenc elfoglaltságait képezték) egyenesen undorította. Naphosszat leveleket körmölt, gyűrt össze, és kezdett újra. A végeredmény mindig több oldalasra sikerült. De a válasz sem maradt el soha. Seila számára is sok minden változott. Bátyjai már nem piszkálták, inkább vele játszottak. Nővére ugyan elköltözött Írországba férjével, de hiánya nem volt szembetűnő.

Egy verőfénye téli nap aztán nem várt látogató érkezett; Luis nagy meglepetésére Lucius Malfoy jelent meg náluk.
-Szervusz Lucius. Mi szél hozott ide?
-Beszélnünk kell – jelentőség teljes pillantást vetett az ott játszó gyerekekre, és hozzá tette.- négyszemközt.
-Oh, persze. Menjünk a dolgozószobámba.- ezzel a két felnőtt elvonult. A két fiú rögtön utánuk lopakodott, roppant kíváncsiak voltak, mi az, amit csak négyszemközt beszélhet meg a két felnőtt. Odaálltak hát a dolgozószoba ajtajába, és hallgatózni kezdtek.

-… Ha segítesz, a Nagy Úr meghálálja. És ez nagydolog! Nem mindenki részesült ekkora kegyben.
-Nem tudom, Lucius. Mi lesz, ha valami rosszul sül el? Nekem itt van három gyerekem, akik csak rám számíthatnak.
-Nem tudod, mekkora lehetőséget hagysz ki, azzal, ha nemet mondasz.
-Nem hiszem, hogy a nagyapám látni akarna még valaha, azok után.
-Mégis miért? Csak mert egyszer, száz éve megtagadtad a vér magadhoz vételét…
-Pontosan ez a baj. Te ezt nem értheted. A vámpírok legnagyobb bűnét követtem el. Erre nincs mentség. Egyféleképpen vezekelhetnék, azt meg soha nem tenném meg.
-Seila?
-Igen. Vámpírt kéne formálnom belőle, és utána vissza kellene állnom közéjük, és Seilát is magammal kéne vinnem.
-Hát jó. Gondold meg, Luis. Ha úgy döntenél…
-Feltétlenül értesítelek.
-Remek. Akkor én megyek. Viszlát, barátom.- halk pukkanás hallatszott, majd egy fáradt sóhaj. A két fiú jobbnak látta gyorsan elbújni, mert apjuk bármely pillanatban kiléphetett a szobából. És valóban, egy megtört, meggyötört férfi lépett ki pár perc múlva a helységből. Seila pont akkor fordult be a folyosón, vidáman dudorászva. Amint meglátta szeretett apját, lehervadt arcáról a mosoly. Odarohant, és a férfi nyakába vetette magát.

-Apukám. Mi nyomja a lelked ennyire?
- Hjaj, gyermekem! Nem fogsz te annak örülni, ha elmondom.
- Nem baj! Mond csak.
- Figyelj, én tényleg komolyan mondtam, hogy nem fogsz örülni. De te akartad. Mostantól egyetlen levelet sem írhatsz az ifjú Malfoynak. És azt sem olvashatod el, amit ő ír neked. Amit pedig eddig kaptál, nos, azt megtarthatod. Bár nem szívesen engedem meg.
- De miért?- kérdezte Seila már-már síró hangon.
- Majd ha nagyobb leszel, megérted. Most pedig menj, és kezd el összepakolni a legszükségesebb dolgaid. – letette lányát, és elfordult tőle. Nem akarta látni a fájdalommal vegyes kételkedést lánya arcán. – Én most megyek, írok a nővérednek, hogy amint tudnak, jöjjenek ide. Na eridj.
- Rendben. – horgasztotta le fejét, és már indult is eleget tenni apja kérésének. Pár óra múlva Léna lépett be hozzá. Seila észre sem vette. Meg is ijedt rendesen, mikor nővére ráköszönt.
- Szia egyetlen kicsi hugicám! – tárta szét karját, hogy megölelhesse. Ám látva húga ijedt arcát, nevetésben tört ki. – Naa! Csak én vagyok az. – alig tudott beszélni a nevetéstől. Seila egy gúnyos fintor kíséretében odalépett hozzá, és átölelte.

- Apa már vár rád. Siess.
- Jó, de még be sem pakoltam. Apa elfelejtette közölni velem, hova is megyünk. Így nem tudom, mit kellene vinnem. Szerinted?
- Szerintem hideg elleni cuccokat csomagolj. Tudod, a hegyekben ilyenkor nagyon hideg van.
- Hegyek? – döbbent meg Seila.
- Igen. Apánkkal meglátogatod a többi családtagunkat. Többek közt elsőként ismerkedhetsz meg nagyapánkkal is. Még anyánk sem ismerte.
- És ezért most boldognak kéne lennem?- kérdezte a lány talán túlságosan is flegmán.
- Oh, látom jól ki fogtok jönni egymással. És legalább most már semmi kétségem a felől, hogy a nagyapádra ütöttél. – lépett be Luis.
- Jaj apám, ne haragudj.
- Semmi gond. Ezt a stílust hallgattam úgy húsz éven keresztül. Már-már hiányzott is. Talán. De siess most már. Lassan indulnunk kéne. Hosszú az út.
- Jaj ne már. Én nem fogok gyalogolni. –nyafogott Seila.
- Pedig kénytelen leszel.
- Nem mehetnénk esetleg zsupsz-kulccsal?
- De nem ám. – Luis arcán gonosz vigyor suhant át. Kisebbik lánya fájdalmas arcát látva, még el is nevette magát. Léna is már vörösödött az elfojtott nevetéstől. Seila grimaszolt feléjük, majd pedig duzzogva elfordult. Nagy nehezen elővette a ruhákat, amikről úgy gondolta talán megfelelnek majd. Majd bepasszírozta őket a bőröndjébe. Apja türelmetlenül állt felette, és gondosan ellenőrizte, mindent elrakott-e. Végül elégedetten morgott.
- Remek. Akkor indulhatunk is.

Elbúcsúztak a két fiútól, Lénától, és férjétől, majd pedig megkezdték útjukat az ismeretlen felé.